Óvatosan lépkedj, az álmaimon jársz

„Csak fekszel a karjaiban, forró lehelete perzseli a bőrödet... Ölel, ölel vég nélkül és akár egy egész éjszakán át cirógatna.” 2010.01.17. 01:23

Ezt másfél évvel ezelőtt írtam. Még mindig emlékszem, mennyire boldog voltam, elégedett, magamhoz tudtam volna ölelni az egész világot. Nem tudtam még akkor, hogy ebből a napból egyszer évforduló lesz. Pedig az lett és legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy egyszer egyedül fogom ünnepelni.

Úgy érzem magam, mint egy orchidea, akit árnyékos helyre tettek, mégis elvárják tőle, hogy káprázatos virágokat bontson. Tudom, hogy van életet adó napsütés, ahol legteljesebb pompámban tündökölhetnék, mégsem oda kerültem. Azt mondják, ezt is el lehet viselni, így is lehet élni. A legfontosabbat viszont kihagyták a mondatból, mintha azt hinnék, hogyha valami szörnyűségről mélyen hallgatunk, elkerülhetjük, hogy egyszer bekövetkezzen:

Így is lehet élni egy ideig.

Egy napig, egy hétig, egy hónapig… Nem tudom, de nem létezik olyan növény, amelyik legfontosabb lételeme nélkül huzamosabb ideig élhetne.

„Azt hiszed, remekül kijöttök, bármiről beszélhettek, hogy a kapcsolatotok szilárd, elégedett vagy, és akkor - föltárul ez a szakadék, rájössz, hogy ott ez a rohadt nagy probléma, amit mindketten letakartatok, egészen addig, míg végül azt hittétek, nincs is. És akkor a semmiből előjön, és ott álltok mindketten a szakadék szélén. És akkor megpróbálod megközelíteni a problémát, de nem tudod - valahányszor lábujjhegyen közelítesz felé, és beszélni akarsz róla, hatalmasra nő, és olyan az egész, mintha gyufát gyújtanál egy olajtartály mellett.”

Én konkrétan már az olajtartály tetején ülök. Beszélni akarok, de már nem tudok, de leginkább már kedvem nincs hozzá. Gyufáim is vannak, számolgatom őket…

Talán meg is gyújtok egyet.

Három napom maradt hátra. Három éve ilyenkor a nyaralónkban reggeliztünk Mauzzal és tervezgettük a tizenhetediket, aztán jött a tizennyolcadik, tizenkilencedik, most pedig a huszadik várakozik izgatottan az ajtómban. Mindig is többre tartottam a születésnapomat, annál, ami valójában, de végtére is szép szokás, én pedig mindig is megadtam a módját az ünneplésnek. Mondhatni mindig is döntő hatással bírt az elkövetkezendő egy évemre. Most azonban egyre inkább úgy érzem, hogy vízválasztóhoz érkeztem. Elsőnek azon kezdtem el gondolkozni, hogy egy új lyukat lövetek a fülembe az emlékére, ezt azonban elvetettem, mert tizenhét évesen túlestem azon, hogy szétlyuggattam a fülemet. Aztán egy tetováláson morfondíroztam, de ahhoz még fiatal vagyok, hogy egy egész életre szóló, komoly jelentéssel bíró motívumot varrassak a bőrömbe. Aztán jött az őrült ötlet, hogy talán egy sikeres vizsga lenne a megfelelő ajándék, de ez egyrészt túlságosan stréberes dolog, másrészről pedig még a gondolata is nevetséges. Végül abban maradtam, hogy kipihenem magam, kicsit elgondolkozom, számba vetem az emlékeimet és, megpróbálom őket összegezni magamban. Idén, a megszokottal ellentétben, nyugodtan fogok ünnepelni. Már senkinek sem akarom bizonyítani, hogy én vagyok a bulik igazi királynője. Ez az időszak véget ért és bármilyen nosztalgiával gondolok vissza rá, tudom, hogyha erőszakkal akarnám megismételni, közel sem lenne olyan jó élmény, mint régen. Sok dolog megfordult a fejemben, a hatalmas csalódásoktól, kudarcoktól kezdve, egészen az életen át maradandó élményekig. Végül is semmit nem bántam meg, hiszen ezek az események járultak hozzá ahhoz, hogy ma az vagyok, aki. Megtanultam, hogy mindig is saját döntéseket hozzak, és ne rettegjek attól, hogy elbukom. Kaptam fájdalmas leckéket, de még ezeket sem bánom.

Az elmúlt évek nagy pillanatai a szemem előtt lebegtek és rájöttem, hogy mindegyik tökéletes volt. Bár még hosszú az út előttem, de azt hiszem, hogy az irány még mindig helyes. Büszke vagyok rá, hogy mindig is én döntöttem a saját sorsomról, főképp azért, mert ha valami mégsem úgy sikerült, ahogy én terveztem, vállaltam érte a felelősséget és sosem próbáltam másra kenni a dolgot. Talán a legnehezebb dolog az elvárások elutasítása volt. Furcsa helyen élek, az emberek a korai házasságra esküsznek, ha ez megvan, akkor már a kutyát sem érdekli, ha a férj veri a feleségét, a nőnek hallgatnia kell és nevelni a gyerekeket, mert ez így helyes. Mindenki játssza a maga kis álságos szerepét és másoktól is megköveteli, hogy így tegyen. Bár hamar rá kellett jönnöm, hogy ezeknek a követelményeknek semmi értelmük és akármit tehetek, az sosem lesz mindenki szája ízének megfelelő. Ha korán házasodom, akkor az a baj, mert elszalasztottam egy fényes karrier lehetőségét. Ha várok, akkor azért vetnek meg, mert nem vagyok elég önfeláldozó és nem ismerem el a család szentségét. Ha sokat járok templomba, akkor képmutatónak tartanak, ha egyáltalán nem, akkor pedig szentségtörőnek. Úgyhogy már nagyon régen letettem arról, hogy én itt bárkinek is meg akarjak felelni. Inkább csak nevetek rajtuk és úgy rendezem el az életemet, ahogy az nekem jól esik, és nem esik nehezemre mindenkinek belemosolyogni a képébe, hogy nagyon boldog vagyok így. Az egyetemmel jól haladok, bár sokszor úgy érzem, hogy szélmalom-harcot vívok. Nyáron megyek Berlinbe, gyerekekre fogok vigyázni, miközben felfedezem a várost, a Humboldt egyetemre fogok előadásokra járni és közben talán némi pénzt is megkeresek. Bár vannak a dologgal kapcsolatban félelmeim, köztük is egyetlen egy, ami már az első pillanattól fogva nyomaszt, de erről inkább nem beszélnék, nem szeretném falra festeni az ördögöt. Most pedig szépen elkezdek tanulni, a vizsgáim egészen jól sikerültek idáig, kár lenne megszakítani a diadalmenetet.

"Nem bűn többre vágyni, mint amennyit felajánlottak."

Először csendesen kérlelni, majd határozottan kérni, majd követelni, dühöngeni és sírni. Mikor már sír az ember, tudja, hogy nem fogja megkapni azt, amire a legjobban vágyik. Ilyenkor, aki elég okos hozzá, elmegy és soha többé nem néz vissza. Aki buta, az csendesen leül és tovább várakozik, időpontokat ad meg, újabb és újabb határidőket, végül beleun a várakozásba, talán őrült haragra gerjed, mert beletiportak a lelkébe, de fél szemével mindig azt az utat fogja kémlelni, amit maga mögött hagyott.

Csak hogy évekkel később visszanézve átlássam a helyzetet és nevethessek egy jót saját magamon:

május 26. – a házidolgozatom végső leadási határidője, amit sikerült rendesen összecsapnom

május 30. – prózatörténet vizsga, amire semmiféle anyagom nincs, negyvenféle kötelező olvasmányon kívül

június 3. – újra megírom a beszédképzés zh-t, mert szerintem azt is elrontottam és ismét le kell adnom egy házidolgozatot szövegfeltárásból

június 3-5. – a huszadik születésnapom, ami egyre inkább egy élvezhetetlen tortúrának tűnik, pedig ezeket a napokat féktelen tivornyával kellene eltöltenem

június 6. – germán nyelvek vizsga, amire igyekszem tanulni

június 9. – kultúratudomány vizsga, aminek az előadására be sem jártam, mert ütközött egy másik órámmal (nehogy valaki lustának gondoljon, aki csak úgy ellógja az óráit)

június 20. – az alapvizsga. Több szót nem is nagyon érdemel, mert a neve kiejtése közben is elfog a remegés. A diákok húsz százaléka megbukik rajta, majdnem olyan, mint egy érettségi, csak szászzor nehezebb és mindenből el kell érnem a hatvan százalékot, ami jelen nyelvtantudásom esetén szintén esélytelennek tűnik

Így legalább látom magam előtt, hogy mi vár még rám és esélytelen lesz hatalmas tortáról, tüzijátékkal a tetején, Asti pezsgőről, meglepetésekről és egy izomlázat okozó ruhavásárlásról álmodoznom. Ha esetleg jár egy jótevő tündér a közelben, simogassa meg az oktondi kobakomat, nyugtasson meg, hogy sikerülni fog minden és vegyen rá, hogy végre valahára higyjek saját magamban.

"Tell them all I know now
Shout it from the roof tops
Write it on the sky line
All we had is gone now

Tell them I was happy
And my heart is broken
All my scars are open
Tell them what I hoped would be
Impossible, impossible"

And you were strong and I was not
My illusion, my mistake
I was careless, I forgot